Szonettek az ittmaradókért

Asperján György feszes, sűrű mondatai, fegyelmezett, mégis barokkosan burjánzó gondolat-konstrukciói erős kötet-építményt hoznak létre, amit az önvizsgálat mindent elszámoltató kényszere tart össze. Mégsem marad meg intim és személyes térnek: inkább közös történelmünk homályos, visszhangos templombelseje, ahol a ráció és a hit gyertyái égnek egymás fényét megtámogatva.

A forma épsége és szépsége élet-halál kérdése, az elemeire széteső, végletesen veszélyeztetett világ utolsó menedéke. Úgy, ahogy a szerelem önti formába az embert, és tartja meg a külvilág tajtékzó hullámverésében, biztonságot adva a bűntadattal teljes világban. A megváltó, de hétköznapjaink szorongását teljesen fel nem oldó szerelem az egyik visszatérő témája, a másik pedig az értő és elkötelezett, gondolkodó ember éles figyelme és fájó tehetetlensége, a szellemi lét törékenysége egy közönyös és anyagias közegben.

A kötet egyfajta költői végelszámolás, a régi versektől a klímaválságig eljutó újakig, a szonettbe feszített talált szavaktól a találékony szavakig, a formafrissítő rímképletektől és önrím-játékoktól a szenvedélyes vallomásokig. A versek hol ravaszul, hol rejtélyesen kapcsolódnak egymáshoz, úgyhogy figyelni kell a kompozíciós elemek szándékos ellentmondásaira, a szövegek finom belső feszültségeire is. A sajátosan sűrű, fegyelmezettségében is sokrétű versvilág engedi beszélni a nyelvet és a hagyományt, Vas István intellektuális szenvedélye, Kálnoky sötét romantikája idéződik fel bennünk a szonetteket olvasva, és persze Szabó Lőrinc Huszonhatodik éve. Páratlanul nagy munka ez a 270 szonett, feladja a leckét bárkinek, aki ebben a formában ezentúl megszólalni kíván. (Szabó T. Anna)