KÖNYVÉRTÉKELÉS: GÁBRIEL GARCIÁ MÁRQUEZ - SZÁZ ÉV MAGÁNY

A Száz év magány egy mese. Egy felnőtt mese, mely olyan, mintha egy abszurd szappanopera lenne. Márquez gyönyörűen ír, mégis az egész történet kusza, közönséges és provokatív (tele szexuális tartalommal és vérfertőzéssel), mégis filozofikus és magasztos. Olyan, mint egy álom, aminek se füle, se farka. Furcsa, és különleges könyv. Lehet szeretni, és nem szeretni.

A történet helyszíne a Karib-térségben található képzeletbeli kisváros – Macondo - ahol a Buendíta család száz évét követhetjük nyomon, mely olyan, mint egy körforgás, amit az egyik szereplő – Ursula – többször is megfogalmaz. Az öt generációban gyakran adják a szereplőknek ugyanazokat a neveket, melyek szinte pontosan ugyanolyan tulajdonságokkal bírnak. Az Arcadiók igazi kalandorok, és hajszolják az élvezeteket. Imádják a tivornyákat, a nőket és az italt is, míg idősebb korukra megnyugszanak. Az Aurelianók kezdetben igazi magukba forduló elvont figurák, akikből a későbbiekben nárcisztikus személyiségek válnak, akik imádják magukat, és mindig úgy érzik, hogy valami hatalmas dologra hivatottak.

A nők szempontjából több típust különböztethetünk meg. Az ősanyát, Ursulát, aki az egész életét családjának szenteli, mégis átnéz rajta mindenki. A második nőtípus a prostituált, vagy szerető, aki férfiak vágyait elégíti ki, és gyakran ők vezetik be a szűz férfiakat a testi örömökbe. A harmadik az Amaranta típusú nő, aki örök vénlány marad, és ott vannak a Remeidos féle lányok, akik bár gyönyörűek és minden férfi körül rajongja őket, ők mégis üresek, álmodozóak, lehetetlen őket megközelíteni, és egy épkézláb mondatot nem lehet váltani velük. Nos, mindenképpen elgondolkodtató, hogy az író, a kor, vagy a hely, vagy akár az összes együttvéve ilyen képet alkot a nőkről. Lehetsz ősanya, prosti, vénlány, vagy buta.

Ambivalens érzéseket kelt a történet. Üresnek érezhető, pont úgy mint annak szereplői érezték sokszor magukat.. A történetnek nincsenek főszereplői, csak szereplői, akikben egy közös pont van: mindegyik mérhetetlenül magányos, és az egész életét végig szenvedi. Talán ez a közös örökségük. Egyik sem érti meg a körülötte lévőket, és fordítva. Senki nem figyel a másikra, és képtelenek igazi kapcsolatokat kialakítani maguk körül, pedig egy hatalmas családról van szó, akik együtt élnek, egy háztartásban.

A könyvet nehéz letenni, mert dinamikus, és az ember kíváncsi, hogy mi történik a szereplőkkel. Mégis muszáj vele sokszor megállni, mert tömény, és egy idő után fárasztóvá válik az olvasása. Egy mitikus családregény, mely semmiképpen sem mondható fejlődésregénynek. Bibliai, és a mitológiai elemeket is egyaránt fel lehet fedezni benne, de az ok-okozati összefüggésekbe könnyű belekeveredni. Sokszor kelti azt az érzést, hogy olyan dolgokért bűnhődik meg egy-egy szereplő, amit még el sem követett, vagy más követte el helyette, egy másik generációban.

Összegezve, egy nagyon furcsa olvasmányi élményt ad, ugyanakkor a leírások meseszépek benne. A könyv abszolút megérdemli elismerését és helyét a világirodalmi klasszikusok között.

(Forrás: diakonyvklubja az Instagramon)

Fölkeltettük az érdeklődésed? Esetleg mást is olvasnál?