A bomlás geometriája- A reneszánsz színpadi horror világképe

Shakespeare Európája csupa válság és ellentmondás, egy valaha egységes világkép szerteszét szóródott szilánkjai. A Jakab-kori Anglia színháza ennek az egységnek a felbomlásából nőtt ki, és a hasadás sehol másutt nem mutatkozik meg mélyebben, mint a kor rémdrámáiban - bár a metafizikai horror pontosabb megjelölés volna. Univerzumukban összeér a mészárszék és a bohózat, a hit és az anatómia, a politika és a szexus. Virginia Woolf 'analitikus pszichológusoknak' hívta e szerzőket, mások Tarantino elődeit látják bennük.

A kötet is egyszerre vizsgálja a válságot és az arra adott színpadi választ. A színház természetrajzát fürkészi (dramaturgiától térszervezésig, szerepívektől a költészetig), s a színházon túl a horrorét, amely - ma éppúgy, mint akkor - a mindenkori kulturális szorongásokból fakad. Montaigne, Caravaggio, Lynch, Haneke, Beckett vagy a káoszelmélet éppúgy felbukkan analógiaként, mint az Utódlás című sorozat vagy éppen Shakespeare.

Webster, Middleton és társaik a kor nagy traumáit kutatták a lehető legérzékibb helyen: a színpadon. Sokáig nem bocsátottuk meg nekik, hogy nem Shakespeare-nek hívják őket, a műveikben fortyogó rendezetlenség és erőszak is gyanakvásra adott okot. Holott káprázatosan modern, mai színpadra termett szerzők: dramaturgiai bonckésük ugyanazzal a konoksággal anatomizálja a pszichét és az alkotóelemeire bontott testet, mint a társadalmi és politikai intézményeket, vizsgálódásuk egyszerre vezet a csillagokba és a sárba. Bátorságukból van mit merítenünk: legfőbb ideje, hogy az ő színházukat vizsgálva a magunkénak tartsunk tükröt.